CEGLÉD, 1952. AUGUSZTUS 20. Körhinták az alkotmánynapi vásáron.
Magyar Foto / Bereth Ferenc (1909–1991)
 Bereth Ferenc fényképe számomra két okból érdekes. Az egyik, mert fénykép (számomra minden fénykép izgalmas egy kicsit), a másik, mert láncos körhintáról (ráadásul egyszerre kettőről) készült. Úgy alakult az életem, hogy előbb ültem fényképezőgép előtt, mint hintán. Az utóbbi eseményről egy fénykép itt van előttem. A László fotó műtermében készült. Egyéves vagyok rajta, ülök a virágmintás fotelben, rajtam szemérmetlenül kicsiny ing, takar, amit takar. A tekintetem közömbös, egyáltalán nem érdekelt a fényképezés, ez a jövőmet ismerve több mint meglepő. Ami a hintát illeti, első emlékem a városligeti ringlispíl, amiről tudni való, nem repül, csak forog körbe, a legjobb benne, hogy egy menet nem tart sokáig (különösen forgalmasabb napokon). Aztán jött a repülő nevű gyermekkörhinta, ez már repült kicsit, de nem azért szerettem, hanem a körötte lévő fák simára koptatott koronájának furcsa látványa miatt, amit repülés közben bámulhattam. Volt még a hajóhinta, amit kihagytam, mert az átfordulás, a teljes kör volt a divat, amihez erő és merészség kellett, én pedig mindkettőből gyengén álltam.
Az igazi, a valódi motor hajtotta, láncos körhintán, amilyen Bereth Ferenc fényképén is látható, Ostffyasszonyfán, a nagyszüleimnél töltött vakáción ültem először. Borzongató élmény volt. Izgatottan kuporogtam a székben, kapaszkodtam a láncba, ahogy gyorsult a forgás, a gyomrom egyre összébb szorult, a lélegzetem elakadt, a lenti világ összefolyt a szemem előtt, azt éreztem, igazán repülök. Erősen rontotta az élményt, hogy csupán egyszer egy évben, búcsú napján jöttek a mutatványosok. Majdnem két évtized telt el, midőn néhány esztendőre vásározó kiskereskedőként járván az országot, életem úgyszólván összefonódott a láncos körhintával. Minden vásáron, búcsúban ott állt, mire megérkeztem. Hamar kiderült: öröm helyett üröm a gyakori találkozó, mert gyermekkorom kedvence ritka idegesítő üzem. A láncok állandóan csikorogtak, mint egy középkori börtönben, az utasok sikoltoztak, mintha nyúznák őket, ráadásul reggeltől estig üvöltött a hangosbeszélő, és a lelkesítő szöveg közötti szüneteket két-három elcsépelt dal töltötte ki. Amikor vége szakadt kereskedői karrieremnek, megfogadtam: ahol láncos körhinta működik, oda én nem megyek. Nem is mentem. A körhinta jött utánam. A múlt század hetvenes éveiben történt, hogy fotóriporter kollégám egy napon azt mondja: vidéki búcsúban voltam. Mutatja a fekete-fehér felvételeket a mézeskalácsosról, a fakanalasról, a lacikonyháról, a kipirult arcú lányokról, az ünneplőben szorongó legényekről, a búcsús sokadalomról, erről a rég nem látott, ismerős világról, aztán az egyik fényképen ott a láncos körhinta, és szinte hallom a slágert (Szemembe nézz, szívembe látsz, ez szólt mindig). Odafenn repülnek a láncra kötött székek, lent pedig körbeállják a bámészkodók, éppen mint Bereth felvételén. Látod, mondja a kollégám, ez valahogy nem jött össze, nincs benne az a lendület, ahogy ott repültek! Tudod a szabályt, mondom, a fotóriporter mindig legyen az eseményen belül. Hogy érted, kérdezi rosszat sejtve. Lentről fényképezve kívülálló vagy, fel kell ülnöd a körhintára. Megőrültél? Tériszonyom van! Akkor nem lesz lendület, nem lesz repülés, mondom bosszúsan, pedig nem a kollégámra haragudtam, hanem az átkozott láncos körhintára, ami megint az utamba került. Itt megakadtunk. A történet néhány hét múlva folytatódott.
Egy délelőtt jön a kollégám, és egy fényképet tesz elém, szó nélkül. A képen a körhinta láncai feszülnek, az ülések mintha elszállnának, izgalomtól kipirult arcok, egyik nevet, a másik éppen sikít; igen, ez igazi láncos körhintás repülés. Remek, mondom elismerően, hogyan sikerült? Keserveset sóhajt: nem volt könnyű, Daedalont vettem be, de megvan.
* * *
BUDAPEST, 1957. SZEPTEMBER 25. Várakozó sor a Madách téren egy telefonfülke előtt.
MTI / Tormai Andor (1930–1989)
 A napokban botlottam egy itthoni hirdetésbe, amely öntöttvasból készült, pirosra festett, eredeti londoni telefonfülkét kínált eladásra 299 ezer forintért. Nem adnék ennyit érte. Azaz biztosan adnék, ha szükségem lenne londoni telefonfülkére, de most éppen nincs. Közben rádöbbenek, hogy nem ilyen egyszerű a kérdés, hiszen magyar telefonfülkére sincs szükségem, mégis elgondolkoznék, ha vételre kínálnának egy régi, sokat látott darabot. Hogy mit tennék vele? Felállítanám a szoba sarkában, s mint kedves műtárgyra, nagy idők tanújára, kedves lakótársra tekintenék rá. Ebből is látszik, hogy az 1960-as években serdült budapesti nemzedék nosztalgiától fűtött érzelmi kapcsolatot ápol a telefonfülkékkel. És csak a szépre emlékezik.
Hogy mi volt szép? Az ifjúság, mi más! Az öregedő férfi – Karinthy óta mindenképpen – találkozik olykor egy fiatalemberrel, azaz egykori önmagával, aki áll a büdös telefonfülkében, kezében tartja a láncon lógó bakelitkagylót, közben tantusz után kotorászik. Telefonálni szeretne a szüleinek, vagy éppen egy kislánynak, aki valahol várja a hívását. Ember, aki ma a zsebedből kapod elő a mobiltelefont, emlékezz a tantuszra, ama pénzt helyettesítő bronz- vagy ezüstszínű kis érmére (rajta postakürttel), amelyet a készülék előszeretettel elnyelt, és esze ágában sem volt visszaadni, hiába pattogtattuk idegesen a kagylót tartó fémvillát. Volt, aki a haját tépte, toporzékolt, szitkozódva rugdosta a fülke oldalát, utóbb aztán ököllel döngette a készüléket. (Ezzel aztán eljutottunk a „leesett a tantusz” mondás születésének forrásvidékére!) A tantusz kincsnek számított, mindig csörgött néhány az ember zsebében, csak akkor nem, ha szükség volt rá. Postán és trafikban lehetett kapni, de este persze már sehol. Olyankor kunyerálni kellett a fülke környékén.
Visszanézve, a napnál világosabb, hogy miként kanásztánc sincs bot nélkül, a tantusz elnyelése is lényegi eleme volt az utcai telefonálás bonyolult koreográfiájának, s immár része a nosztalgiának is, amely rátör az emberre, miközben a fotográfia felett mereng. Persze része a nosztalgiának a sorbaállás is, a fülke ajtajához békésen, de többnyire idegesen kígyózó örökös sor. Hiába figyelmeztetett a kis zománctábla: beszélgetési idő három perc!, ezt senki nem vette komolyan, főleg aztán a nők nem, s e megfigyelés nyomán emlékezetes kabarétréfák szökkentek szárba. Ez a minden bizonnyal beállított kép is a helyzet iróniáját hangsúlyozza, miközben a látványt a kedves megbocsátás hangulata lengi körül. A jámbor várakozók elfoglalják magukat, megpróbálják türelmesen kiböjtölni a kosztümös hölgyet, aki hátával kitámasztja az üvegajtót, és lesütött szemmel, a külvilágról tudomást sem véve, vég nélkül mondja a magáét. Sajátos, békés pesti idill volt ez, elmúlt, mint sok más.
Gondolatban belépek a telefonfülkébe, leemelem a kagylót, bedobom a tantuszt. Hallom az érme fémes pottyanását, de vonalat nem kapok. A készülék süket. Nem dühöngök. Azon kapom magam, hogy szeretettel gondolok ama régi fülkére.
Vagy a fiatalságra?
* * *
BOLDOG (HEVES MEGYE), 1996. SZEPTEMBER 23. Tóth Ferencné a portáján száradó paprikafüzérek között.
MTI / H. Szabó Sándor
szabos@mti.hu
 „…kertekben termesztik, és a piros hoszszú gyümöltseit a paraszt emberek porrá törik, és eledeleiket avval borsozzák”– írta a paprikáról 1775-ben Csapó József debreceni „medicinae doctor” Új füves és virágos magyar kert című könyvében. Meglepő lehet, hogy a törökborsról, azaz a paprikáról ez a legelső hazai híradások egyike, mert amúgy azt hinné az ember, hogy ez a népünkkel összeforrt, a magyar konyhán nélkülözhetetlen fűszer jóval régebbi. Ezt a tudatot erősítik azok a manapság országszerte szaporodó gasztronómiai fesztiválok, amelyek történelminek mondott, máskülönben délibábos magyar fogásokat kínálnak a török hódoltság, sőt, a honfoglalás korából. Még arra sincs bizonyíték, hogy a török időkben a magyar (vagy akár a török) konyha ismerte és használta volna a paprikát. Ez a fűszer ugyanis a burgonyához és a kukoricához hasonlóan Dél-Amerikából került Európába, valószínűleg ezt is Kolumbusznak köszönhetjük.
Fernandez Oviedo spanyol történetíró írta le először a növényt 1526-ban, a mohácsi csatavesztés esztendejében, így aztán biztosak lehetünk abban, hogy Árpád népe nem puhított paprikát nyereg alatt. Ebből következik, hogy a lecsó sem ősi magyar étel, csak a két világháború között kezdett elterjedni, miután bolgárkertészeink megajándékoztak bennünket a húsos édes paprikával, mert bizony korábban ilyen sem volt.
Hiába, a gasztronómia, a gasztrotörténet is fontos tudomány, csak komolyan kell venni! Kis dolgokban se csapjuk be magunkat, a legendákat pedig ne hizlaljuk, híznak azok maguktól is. Számomra sokkal izgalmasabb kérdés: vajon miért lett a paprika éppen a magyar konyha kitüntetett fűszere, majd kiváló minőségű hazai nemesítésű fajtái révén jelentős exportcikk?
Szó sincs arról, hogy a kérdésnek könyvtárnyi irodalma volna. Meglepő, de nincs. Még irodalma is alig-alig. Ami a növény hazai történetéről, használatáról tudható, azt régi orvosi, kertészeti és szépirodalmi munkákból lehet összegereblyézni, persze az így szerzett tudás elég hiányos. Régi szakácskönyvekben nyomát se keressük, azok nem a pórnép számára íródtak, márpedig a paprika minden kétséget kizáróan a magyar paraszti háztartásból indult a világhír felé. Magát a szót is a magyarból vette át számos európai nyelv.
Ma egyébként kilenc hungarikumot sorolhatunk ide: az almapaprikát, a bogyiszlói vastag húsút, a cecei étkezésit, a szentesi étkezésit, a szentesi kosszarvút és a szentesi paradicsompaprikát, továbbá a szegedi és a kalocsai fűszerpaprika-őrleményt, valamint a paprikakrémet. A fénykor sajnos ezen a téren is elmúlt. A magyar paprikának már nemcsak a spanyollal kell megküzdenie, hanem az olcsó kínaival, dél-afrikaival és dél-amerikaival is. A hazai termelés drámaian visszaesett, a „paprikások” többsége belefáradt, hiszen ott tartunk, hogy a megtérülés már a magvetés pillanatában kétséges. Elkeserítő, hogy ide jutottunk.
Adjon némi vigaszt ez a derűt sugárzó fotográfia!
* * *
BUDAPEST, 1975. SZEPTEMBER 20. Weöres Sándor költő (1913–1989) egy pikniken meditál.
MTI / Molnár Edit
mditke@citromail.hu
 Ezen a híres képen van mit töprengeni. A hatvankét éves költő egy mezőn ül öltönyben, nyakkendőben 1975-ben. Még (és már) nem terjedt el a kirándulóöltözék, de annyi szabadosság a természetben elvárható, hogy a turista megszabaduljon nyakkendőjétől. Ám Weöres mester nem jószántából van ott, ahol van; őt vitték kirándulni, s nemcsak ruházatáról, hanem arcvonásairól is némi ellenkezés olvasható le. Ahogy néhány évvel korábban írta: „semmit sem tettem, csak történt velem”.
Minden korszakában kora ifjúságától kezdve mindenki, aki kapcsolatba lépett vele, valamifajta ámulatnak adott kifejezést Weöres személyiségének különössége felett. Bizarr, groteszk, szokatlan lénynek, manónak látták, miközben csodálattal adóztak vitathatatlan zsenialitásának. S ha a zsenialitás talán csak képesség, Weöres be is váltotta azt, s ahogy lezárt életműve fölött múlik az idő (most éppen húsz év), egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a XX. század második felének ő volt a legnagyobb magyar költője. Olyan hatalmas kortársak között volt primus inter pares – első az egyenlők között –, mint Illyés, Szabó, Jékely, Pilinszky, Nemes Nagy, Vas, Nagy, Juhász, Petri, Tandori.
A képen mindebből semmi sem látszik. Szükségünk van arra az információra, hogy ez a morózus öreg legény a fűben, a gyümölcsös- és az elemózsiáskosár között éppen Weöres Sándor. Mindenesetre a költői öntudatnak, amely – ha szelíd (és ugyanakkor kacér) formában – például Pilinszky legtöbb fényképéről sugárzik, a „vagyok valaki” szuggesztiójának, amelyet sok más egykorú költő-portrénk közvetít, itt se híre, se hamva. S még kevésbé a „szent őrületben a költő szeme” romantikusabb képzetének. Azon lehet vitatkozni, hogy a szűk szemrés mögött üres, vagy kissé bosszús-e a tekintet – az ökölbe szorított bal kéz miatt gondolhatunk az utóbbira –, de aligha találná el a tájékozatlan néző, hogy itt valakinek (ahogy képzelem) állandóan „ütempróbák, vázlatok, töredékek” zsongnak a fejében.
Nem magyarázza a kép Weöres nagy természetköltészetét. Elvégre, ahogy egy híres anekdota leplezte le, hogy korántsem úgy van az, hogy aki csodás gyermekverseket ír, az bizonyára „nagyon szereti a gyerekeket” (Weöres egy elhíresült interjúban éppenséggel tagadta ezt), ugyanúgy az a naiv vélekedés sem állja meg a helyét, hogy a natúra boszorkányos megfigyelőjének rajongásba kell esnie, ha füvet vagy eget lát.
S végül mi sem mutat a képen a kíváncsiságra, Weöres költészetének talán legfőbb múzsájára. „Beszélhetnek a kortársak, / hogy így lássak, meg úgy lássak; / falon vakon kaparásznak, / ezt nevezik ők látásnak. // Egy-egy irányba mutatnak, / ezért mondom őket vaknak; / mint a gyermek, nézzél szerte, / máris nem vagy vakság-verte.”
* * *
BUDAPEST, 2009. SZEPTEMBER 28. Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze egy fiatalkori képe előtt Keleti Éva fotóművész Törőcsik-kiállításának megnyitóján.
MTI / Beliczay László
beliczayl@mti.hu
 Az én nemzedékemnek Törőcsik Mari a színésznő. Másokat is föl tudok sorolni, másokat is szerettem, másokat is nagy művésznek tartottam. De ilyen hosszan és ilyen folyamatosan csak ő volt jelen a tudatomban. Szerencse, ha egy színész nem tűnik el, ha ifjúkorában feltűnik, és minden életkorában megtalálja a maga feladatát – de hát a szerencsejavakat is (másokkal, kevésbé szerencsésekkel szemben talán igazságtalanul) érdemnek tudjuk be. Ezért mertem egész nemzedékem nevében beszélni.
Nem csoda hát, hogy jelentőséggel bír számomra, ha meglátom ezt a jól ismert arcot. Ezen a képen kétszer látom meg: sugárzó fiatalon és fél évszázaddal később. A téma adja magát a fotósnak: kiállítás készül a híres fényképész, Keleti Éva Törőcsik Mariról készült fényképeiből, a megnyitóra a művésznő is eljön, állítsuk tehát egy ifjúkori képe elé, s máris alkalom adódik meditációra az idő múlása fölött. Ez a beállítás azonban olyan banalitás, ami mindig megragad bennünket.
Azt mondtam: Törőcsik a színésznő. De óvakodtam nagybetűvel írni a színésznőt, ahogy Jászai Mari, Bajor Gizi, vagy Tőkés Anna esetében – legalábbis gondolatban – megtennénk. Ez azt jelenti, hogy Törőcsik már annak a generációnak volt nagy alakja, amely nem deklamált, amelynél a teatralitással szemben a természetesség nyomult előtérbe. Törőcsiknél ehhez valamifajta önazonosság járult – hiába kell a színésznek a figurával azonosulnia, vannak olyan jelentős művészek, akik az azonosulás előtt – vagy mögött – minden szerepükben valamiképpen önmagukkal is azonosak maradnak.
Így aztán nemcsak a test (az arc) változásaiban megmaradót kutatjuk ezen a képen, hanem a magatartást is. S azt találjuk, hogy az az elementáris báj, ami az ifjúkori képről sugárzik, még küzd a szereppel (nem egy szereppel, hanem a híres színésznő szerepével); erre vall a szemüveg szárának laza, sztáros odaillesztése az állhoz. Nincs teljes harmónia a szinte gyermeki mosoly és e között a gesztus között. A mai Törőcsik mosolya viszont mindentudó, semmit nem bánó, bölcs. „Szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek!”– írta volt Walt Whitman.
|